Az Őrségről
Az Őrség története
Története azzal kezdődik, hogy a honfoglaló magyarok a nyugati kapu védelmére őrállókat telepítettek. Innen ered a táj neve: Őrség. Az Árpádok korában az ismétlődő német betörések miatt a nyugati határvidéken különösen fontos volt a határőrizet. A határvédelem részeként a lakott központi területet széles biztonsági zóna övezte, amit gyepű előtti térségnek neveztek. A legkülső gyepűvonal Muraszombat (ma: Szlovénia) és Regede (ma:Bad Radkersburg (Ausztria) között húzódott. Az őrzők feladata volt a határőrizet mellett a vasérclelőhelyek és a só őrzése, a ló- és marhakereskedelem biztosítása, és a határmenti eseményekről is értesíteniük kellett a királyt (Szinetár et al.).
A szelíden hullámzó dombvidéken jellegzetes településszerkezet alakult ki. A néhány házból álló dombtetői településrészek a „szerek” , amelyek laza együttese alkotta az egyes településeket. Az itt élő emberek évszázadok alatt alakították ki, a táj mozaikos képét, apró parcellás gazdálkodásukkal., a tájba simuló épületeikkel. Megőrizve a természetet és fenntartva annak változatosságát. Hagyományos építőanyaguk a fa. A boronaházas építésű házak a 19. században váltották fel az oszlopokon nyugvó, kiugró tornáccal ellátott úgynevezett kódisállásos házak. A legszebbek Szalafőn és Pankaszon láthatók.
1286-ban IV. László nemesi kiváltságokat adott az őröknek nemzetségi és adományozó levéllel. A 18 őrségi falu vezetője volt a közigazgatásért és igazságszolgáltatásért felelős őrnagy, aki ezeket a teendőit a 12 esküdt segítségével a határőrszervezet felbomlása után is ellátta.
Az Őrség stratégiai szerepe jelentősen csökkent az Árpád-kor végén, a határvárak kiépítésével. 1392-ben a király gyakorlatilag elvette határőrök különleges szabadságjogait, és 1393-ban az Őrséget királyi adományként, örök birtoklásra a Sárai családnak adta. 1461-ben az Újlaki, 1524-ben pedig a Batthyány család tulajdonába került a terület és a szabadságjogokat már nem vették figyelembe. Bár e jogokat „papíron” I. Ferdinánd, majd I. Lipót is megerősítette (Szinetár et al.), a földbirtokosok katonai szolgáltatásra, adóra és robotra kötelezték az itt élőket. A 16. és 17. századokban a hazai adókon kívül a töröknek is robottal tartozott. A korábbi szabadabb státusz maradékaként, külön őrnagy állhatott a németújvári uradalom szervezetében, aki bírói és adóbeszedési jogokkal bírt.
A protestantizmus a 16. századtól terjedt. E kor jellegzetes emlékei a haranglábak; közülük a legrégebbi a pankaszi, amit 1755-ben építettek. A harangot védő sisakot zsindellyel fedték, a szoknyát pedig zsúppal.
1600 (Nagykanizsa eleste) után a térség majd’ kilencven évre török uralom alá került. Visszahódítása után a Batthyány család a hadi kötelezettségek mellett teljes jobbágyszolgáltatást követelt meg az elszegényedett és megfogyatkozott lakosságtól.
A reformáció és az ellenreformáció idején a templomok többször gazdát cseréltek. Bajánsenye központjában 1819-ben épült az a templom, amelynek falán Nemesnépi Zakál György, az önálló egyházközség megteremtője, a térség első tudományos leírója emléktáblát kapott. Külön kiállítótermet kapott Pálóczi Horváth Ádám az „Őrség jótevője”. A trianoni békeszerződés az Őrséget kettévágta.
Az érintettek közül egyedül a szomoróciak mertek lázadni a diktátum ellen.
Az összetartozó néprajzi és tájtörténeti értékeit – a jelentőségét lassan elvesztő – határ mindkét oldalán egyaránt megtekinthetjük.
Az „őrségi agyag” megmunkálói az egykori fazekasok voltak. Munkáikat a magyarszombatfai Fazekasház, a veleméri Sindümúzeum és az őriszentpéteri Szikszai Edit gyűjtemény őrzi. Legnevesebb utódaik ma is Magyarszombatfa és Gödörháza környékén élnek.
Építészete, települései:
A honfoglalás után Vér-Bulcsú telepített ide gyepűőrzőket és a későbbi századokban is megmaradtak a határőrvidék lakosságának kiváltságai. Az őrségi falvak füzéresen helyezkednek el. Egy-egy kisebb házcsoport lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódik következőhöz. A szeres településszerkezet jellemző; az elszigeteltség, rossz megközelíthetőség segítette a védelmet. Egy-egy szer csak néhány házból, ezek gazdasági épületeiből és udvaraiból áll, jellemzően a dombtetőkön, erdőirtásokban. Neveiket eredetileg az ott élő családokról (pl. Baksaszer, Siskaszer), földrajzi helyzetükről (Keleti szer, Felsőszer), ritkábban valamilyen egyéb jellegzetességről (Templomszer) kapták. A kisebb községek 2–4, a nagyobbak 6–8 szerből álltak.
A házak hagyományos építőanyaga a 19. század közepéig a fa maradt. A házakat egymásra fektetett gerendákból építették úgy, hogy azokat a sarkokban keresztvéges vagy fecskefarkú csapolással illesztették egymáshoz. Ezeket a boronafalú házakat kívül-belül szalmatörekes sárral tapasztották, majd meszelték, illetve alul csak bekenték agyaggal vagy kormozott mésszel. A tetőt zsúppal (rozsszalmával) fedték. A házakat kisebb-nagyobb, úgynevezett belsőségi telkek vették körül, az elszórtan álló házak közé kiterjedt gyümölcsösöket ültettek, illetve réteket kaszáltak.
A hagyományos népi faépítészet legszebb példáit a Szalafőhöz tartozó Pityerszeri Falumúzeumban mutatják be. A 19. század közepe felé kezdték el tömegesen beépíteni a helyben található, jó minőségű agyagból égetett téglákat, a tetők fedésére pedig a cserepet. A téglaházak jellemző építészeti eleme a kiugró rövid előtornác, az ún. kódisállás, ahol a vándorok, „kódisok” húzódhattak meg éjszakára vagy az eső elől.
A helyiségeket (szoba, konyha, kamra, ólak) eleinte egy vonalban helyezték el. A társasági élet központja a konyha volt – kezdetben füstöskonyha kemencével és főzőpadkával. A füst csökkentésére alakították ki a mászókéményes tűzhelykombinátokat, amiket gyakran összekapcsoltak az ennek eredményeként úgyszintén a konyhából fűtött, szobai cserépkályhákkal.
Az L alaprajzú, ún. „hajlított ház”akban a gazdasági épületszárnyat (kamra, istálló, pajta) a lakóépület végében, arra merőlegesen helyezték el. A legjellemzőbb háztípus az ún. „kerített ház”, ahol az udvart a lakó- és a gazdasági épületek U alakzata fogja közre, a negyedik oldalt pedig kerítés zárja le. Ez nem magyar sajátosság, északabbra az osztrákoknál is megtalálható.
A porták legszembetűnőbb épületei a nagy, külön álló szénatároló pajták, köztük a falazott téglapilléreken álló, deszkázott falú lábaspajták. Az önálló kamraépület neve kástu.
A magyarországi őrségi falvak a következők:
Bajánsenye, Felsőjánosfa, Felsőmarác, Hegyhátszentjakab, Ispánk, Ivánc, Kercaszomor, Kerkáskápolna, Kisrákos, Kondorfa, Magyarszombatfa, Nagyrákos, Nemesnép, Őrimagyarósd, Őriszentpéter, Pankasz, Szaknyér, Szalafő, Szatta, Szőce, Velemér, Viszák.
Szlovéniában található őrségi magyar települések északról délre:
Őrihodos, Kapornak, Domonkosfalva, Szerdahely, Pártosfalva, Kisfalu, Csekefalva és Szentlászló.
